Így 9 év távlatából már nagyobb rálátása van az ember lányának arra, amibe belevágott. Otthon, egy tanult nyelvet átadni két gyermeknek – sokak számára ez megbotránkoztató, elítélendő tevékenység. Jönnek a már unalomig hallgatott tévhitekkel (pl. személyiségzavar, hogy az „ínyencebb” fajtából említsek). Megszoktam már, nem sok érzelmet kelt már bennem. Elfogadom, hogy van, aki másképp gondolja. Az oldalam olyan szellemek biztosítják, mint Nabokov, Szabó Magda, Saunders, Merrill és sok kortárs, akik előrébb járnak vagy épp követnek.
Abban, hogy megérte, semmi nem tud megingatni. A sok apró kezdeti siker (ahogy elkezdi a gyermeked visszaadni a nyelvet) megannyi apró gyöngyszem a motiváció gyöngysorán. Az ámulatból, amibe az ejtett, hogy egy ilyen helyzetben (magyar környezet, magyar család, anya a szilárd, de nem kizárólagosan angol forrás) egymás között is használták, használják a második nyelvet gyermekeim, még szinte most sem ocsúdtam fel. A nyelvátadásban való bizonyosságom sziklaszilárd alapját azonban nem ezek adják, hanem az, ahová mostanában értünk.
Az, hogy látom, milyen könnyedén használják a nyelvet. Gondolkodás nélkül. Az, hogy látom, milyen nyitottak más nyelvek iránt („Anya, majd ha a spanyolt megtanultuk, elkezdjük a németet?”), hogy ők maguk kérik, foglalkozzunk velük. Hogy úgy tanulják az újabbakat, hogy első perctől merik használni azt a néhány szót is. Hogy rendelkeznek a nyelvtanulással kapcsolatban egy olyan belső motivációval, amit az iskolai nyelvtanulás nem, vagy csak nehezen tud megadni. Az, hogy számukra a nyelvek egyet jelentenek a játékkal, az örömmel.
Mi kellett ahhoz, hogy ide jussunk? Ez egy külön történet is lehetne (jó hosszú, könyv szól róla), de ha egy gondolatsorban szeretném a lényeget megragadni, akkor talán ez lenne:
Vetkőzd le az elvárásaidat. Élvezd. Élvezd, hogy együtt játszotok, olvastok, beszélgettek a második nyelven. Add át az örömöt. És akkor visszakapod. És (remélem) továbbadják majd ők is.