A kétnyelvű neveléstől teljesen különböző téma kapcsán botlottam egy könyvbe, Eric Berne Sorskönyv c. munkájába (köszi, Nagy Kriszta!). A szerző szerint legkésőbb 6 éves korunkig kialakul bennünk az, ahogyan később a világot látjuk: szüleink üzeneteit építjük hiedelmekként magunkba, amelyeket aztán arra használunk, hogy értelmezést adjunk a világ történéseinek. Ezek aztán életünk végéig velünk élnek, és meghatározzák, mennyire engedjük érvényesülni magunkat. Ezek az üzenetek nem feltétlenül mindig szóban hangzanak el, hanem metakommunikáció útján is.
Belegondolsz?
Mennyire számít az, hogy te magad hogyan vélekedsz a nyelvtanulásról (hogy visszatérjünk a témánkhoz)? Elhagyják-e a szád olyan mondatok, hogy „nekem soha nem ment a nyelvtanulás”? Azt látja gyermeked, hogy küszködsz, és ennek hangot is adsz? A régmúlt, unalmas iskolai nyelvórák alapján elkönyveled, hogy a nyelvtanulás szükséges rossz és nehéz is?
Vagy azt látja, hogy jobbára lelkesen minden nap egy picit foglalkozol a nyelvvel, amit éppen tanulsz, és megragadsz minden alkalmat arra, hogy használd is? Azt közvetíted, hogy öröm számodra egy másik nyelvvel való ismerkedés? Elfogadod, hogy hibázol, és túl tudsz lendülni ezen? Netán több nyelvet beszélsz és használsz magad is, és gyermeked azt látja, ez mennyire jó dolog?
Te mit programozol a gyerekedbe?
Ó, mesélni én is tudnék. 🙂 Igen, biztosan lehet ezen később változtatni is, kívülről valamennyire, de leginkább akkor, ha maga az egyén kicsit tudatosabban tekint magára. Csak tegye meg…
Igen, ez tényleg így van sajnos, szerencsére. Direkt írtam így, mert nem mindenki születik kellőképpen törődő, művelt szülők közé, de milyen szerencse, hogy a családon kívül más is hatással lehet egy gyerekre. Különösen a hátrányos (és itt most nem csak az anyagiakra vagy nem kellő műveltségre gondolok, hanem azokra a gyerekekre is, akik úgy gondolják, hogy nem kapnak a családjuktól annyi szeretetet és figyelmet, amennyire szükségük lenne… és még az sem biztos, hogy az a szülő nem teszi ki a lelkét a gyerekének, csak a gyerek még is úgy érezheti, hogy nem kap elég figyelmet és szeretetet… (tömegek élnek így szerintem) gyerekek jutnak ilyenkor az eszembe, de azért próbálok ebben is valami pozitívumot találni, mert hiszem azt, hogy léteznek még olyan pedagógusok, nevelőszülők, akik jobbá tehetik és pozitív irányba fordíthatják a kevésbé „jó sorsú” gyerekek életét 🙂