Egy nagyon izgalmas napon vagyok túl: Hajdúböszörményben töltöttem az elmúlt délelőttöt és délutánt, a Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Felnőttképzési Kara által megrendezett „A mai család” konferencián.
A köszöntő szavak után közös versmondás indította a konferenciát, Arany János Családi kör c. versét és ennek két modern változatát (Vörös István: Bérházi kör és Lackfi János: Zsámbéki kör) szavaltuk el mindannyian, a konferencia résztvevői. Bár jót mulattunk a párhuzamokon, érdemes egy kicsit kritikusabb szemmel is olvasni ez utóbbi két verset, és nyugtázni magunkban, mekkorát változott a világ az aranyi család óta.
A plenáris előadásokat Dr. Zacher Gábor előadása nyitotta. Nem hiszem, hogy be kellene őt külön mutatnom, a médiából ismert a neve: majd egy órás előadásában szórakoztatóan, mégis szemfelnyitó módon (és sajátos, közvetlen stílusában – nagyon jó előadó!) beszélt azokról a mindennapokban előforduló függőségekről, amelyek tetszik, nem tetszik, szinte mindenki életében ott vannak (itt nem feltétlenül a drogokra és hasonlókra kell gondolnunk – persze ezekről is szó volt -, hanem pl. az olyan szokássá váló cselekvésekről, mint a reggeli ébredés). (Picit később írok még arról, hogy mi köze lehet a függőségnek a játékos otthoni nyelvátadáshoz.)
Ezután Rudi Dallos professzor (Plymouth University) előadása hangzott el a családokban jelenlévő kötődésről (a gyermek és szülő viszonyát, illetve a gyermek szülők kapcsolatához való viszonyát állította a középpontba, és arról is szólt, hogy milyen zavarokat okozhat, ha ezek sérülnek). Érdekfeszítő volt, ahogy azt láttatta, mekkora felelősség kerül a kezünkbe (milyen nagy mértékben határozza meg a további életünket a kötődés a szülő felé, szerinte akár ADHD-hoz is vezethet, ha ez sérül), és hogy a túlzott igyekezet rosszul is elsülhet, ha a gyermeknevelésről beszélünk.
Dr. Pálfi Sándor, a DEGYFK tanszékvezető tanára arról beszélt, milyen családi jegyeket, családra jellemző vonásokat lehetne és kellene bevinni az intézményes (óvodai) nevelésbe. Jó volt hallani a megerősítő szavakat azzal kapcsolatban, hogy a munkahelyemen ezek egy része már megvalósult (persze könnyebb egy családi napköziben, mint egy nagy létszámú óvodai csoportban).
Dr. Verity Campbell-Bar azt mutatta be, hogyan dolgoznak az Egyesült Királyságban azon, hogy a kétévesek is bekerülhessenek abba a közegbe, amit az intézményes kisgyermeknevelés rendszere ott 3-4 éves kortól kezdődően nyújtott eddig (ezzel próbálják támogatni a szülőket általában, és a hátrányos helyzetű családokat), és milyen szempontokat vesznek figyelembe ennek a rendszernek a kialakításához.
Az első három előadás azért volt különösen érdekes, mert mindháromban visszaköszönt ugyanaz a kérdés valamilyen formában: milyen mintát nyújtunk mi, szülők gyermekeinknek? Mit tanítunk a viselkedésünkkel (és mennyire van ez összhangban a szavainkkal)? Mennyire nyújtunk érzelmi biztonságot ezzel? Érdemes egy percre megállni, és elgondolkodni úgy általában is a kérdésen, és ha már ezen az oldalon járunk, akkor a nyelvátadás szempontjából is (korábban itt olvashattál erről).
Az ebédszünet után következtek a szekciók, amelyek közül az egyikben, a Nyelvtanulás kora gyermekkorban elnevezésűben jómagam is az előadók között voltam. Nagyon örülök, hogy egy ilyen téma külön szekciót kaphatott egy ilyen fontos tevékenységet végző intézményben, egy ilyen fontos témájú konferencián, és ez úton is köszönöm még egyszer a meghívást Dr. Nemes Magdolnának. 🙂
A szekciónk Sőrés Gabriella bemutatójával indult, Gabi a debreceni Helen Doron nyelviskola vezetője, bemutatta ezt a nagy múlttal rendelkező rendszert és módszert, a résztvevő hallgatók bevonásával bepillanthattuk egy órába is, és megtapasztalhattuk, hogy hogyan kapnak lehetőséget a picik az angol elsajátítására (sok zenével, mozgással).
Ezután beszéltem arról, hogyan segíthet a szülő gyermekének egy nyelv elsajátításában (később hozom bővebb formában az előadást). Köszönöm itt is a sok nyitott fület és szívet! Nagyon jó volt megtapasztalni, hogy mennyire nagy érdeklődéssel fordultak a résztvevők a téma felé. Egyre inkább bízhatunk abban, hogy nem hiábavaló mindazok munkája, akik a korai nyelvelsajátítás népszerűsítéséért dolgoznak.
A záró prezentáció Dr. Fehér Krisztina előadása volt, Krisztina egy nagyon érdekes témát vett górcső alá: szükség van-e a dajkanyelvre, egyáltalán, mit jelent a dajkanyelv, hogyan viszonyulnak hozzá a kutatók (pszichológusok és nyelvészek), a szülők és nem utolsósorban a babák? Szeretettel ajánlom Kriszti blogját, amelyen sok érdekességet olvashatunk a babanyelvről, az előadásának diáit itt találod, az absztraktot pedig itt.
Egy nagyon hülye hasonlat jutott eszembe: szerintem a dajkanyelvnél a hangsúly a lényeg, nem a tartalom. A hangsúllyal pedig érzelmi üzenetet lehet közölni, de nem vagyok szakértő. És a hasonlat pedig: Némóval -a kutyánkkal- szoktam gügyögni…. állatoknál tudom, hogy nagyon hatásos, sőt szükséges is sok esetben (idegen, agresszív kutyákat nem egyszer sikerült így leszerelnem…) A saját gyerekemmel nem emlékszem, hogy gügyögtem volna (Egyévesen már rövid, érthető mondatokban -angolul is- beszélt bármiféle kiejtési hibát mellőzve a kislányom). Megint csak nem vagyok szakértő, de gondolom a saját gyerekemnél tudat alatt is igyekeztem őt a beilleszkedésre nevelni és gondoltam leggyorsabban utánzással tanul majd az a gyerek, úgyhogy a legjobb lesz, ha jó példát mutatok neki… viszont idegen csecsemőkhöz egyre feltünőbben gügyögök, ahogy telik az idő… nem is értem 🙂