Régóta, kb. 4-5 hónapja tervezem, hogy megírom ezt a bejegyzést, de valahogy mindig azt éreztem, még érlelődnie kell bennem a témának. Aztán ma kaptam egy kedves érdeklődő emailt, így eljött az idő.
Egy régi-régi blogbejegyzésben azt írtam, hogy nem szeretném, ha a lányom az iskolában az angolt tanulná (hol voltam még akkor attól, hogy lássam a lehetőségeket), aztán most meg mégis azt tanulja… Hát akkor elmesélem, hogy hogyan is volt ez. 🙂
Nos, azt gondolom, hogy az iskola és a megválasztásának kérdése az egyik legnagyobb falat, amiről nekünk, szülőknek dönteni kell. Az iskolába járás hatalmas változást hoz a gyerekek (és szüleik) életében, és azt hiszem, ezt csak az látja igazán, aki már átesett ezen. Iskolát választani nehéz, mert mindenki mást mond (van, aki áradozik, van, aki szidja ugyanazt az iskolát), nagyban függ attól is, hogy milyen tanító néniket kap a gyerek, és egyáltalán, hova adjam? „Versenyistállóba”, a város egyik legjobb sulijába, vagy jó lesz nekünk az, ami itt van a szomszéd utcában, de esetleg nem olyan jó hírű? Egyáltalán, el lehet-e dönteni egy-két kirakatóra alapján, hogy vajon hogyan fogja magát érezni a gyerek egész évben, minden nap az iskolapadban? A mi esetünkben pedig még a nyelvtanulás is egy olyan plusz kérdés, ami sokat nyomhat a latban.
Nos, két éve döntöttünk: nem hurcoljuk be a városközpontba a lányunkat, jó lesz nekünk a suli itt a szomszédban (külvárosban élünk), jól felszerelt, a tanító nénik szimpatikusak, 5 perc alatt gyalog is odaér a gyermek, sok ismerőssel járhat együtt. Igen ám, de angol óra heti egy van csak, ami még ahhoz sem elég, hogy felejtse a nyelvet. 😛 Akkor miért nem német, a másik opció? Azért, mert úgy inkább ne tanuljon németül, ahogy…
Így jártunk két osztályt ide, a szomszédba, heti egy óra angollal, minden évben másik angoltanár nénivel, és kezdtük el a harmadik osztályt is… (Kisfelmenő rendszer van, harmadik-negyedikben lecserélődik a tanítói gárda.) Közben pedig bennem egyfolytában motoszkált: mi lesz így a második nyelvünkkel. Mert nem tudunk már annyi időt együtt tölteni. Anya dolgozik, az esték pedig egyre inkább arról szólnak majd, hogy „megcsináltad a házid?, bepakoltad a táskád?”. (Délután 4-ig tartó kötelező iskola után is még…) Magyarul házizás közben pedig nehéz angolul beszélgetni…
Így tavaly szeptember végén fogtam magam, és elmentem egy másik iskolába: az egyik kéttannyelvű suliba itt a városban. Heti 8 angol óra, ebből egy anyanyelvűvel, 3 készségtárgy angolul – a szokásos kéttannyelvű program. Jó véleménnyel vannak róla a korábban hozzám járó ovisok és szüleik. Szimpatikus osztályfőnök, igazgatóhelyettes, igazgató, tündéri gyerekek – úgy fogadtak, mikor beléptem a termükbe, mintha rég nem látott ismerős érkezett volna. A szomszédban a zeneiskola, ahová heti háromszor járunk. Át tudnák-e venni a lányom? Működhet, igen, meg kell nézzék, mit tud. (Azt el kell mondanom, hogy Eszter jól beszéli a nyelvet, de írásbeli feladatokat nem igazán gyakoroltattam vele soha, főleg nem olyan iskolás jellegűeket…)
Ekkor azt gondoltam, mélyvízbe dobom a lányom: megoldattam vele a Cambridge Young Learners English Flyers nyelvvizsga Reading and Writing (Olvasás és írás) részét. Ezt 9-12 éveseknek ajánlják (ő ekkor 8,5 volt). Soha nem látott ilyen feladatokat. 78%-ot ért el az írásbeli részben. Bizakodtam, hogy menni fog a különbözeti vizsga. 🙂
Október 1-jén elkezdtük az új sulit. Az utolsó hét a régi helyen nehéz volt lelkileg, akkor már tudtuk, hogy váltunk. Nehéz volt otthagyni a régi osztálytársakat. Azóta viszont vannak már új barátok, sok-sok sikerélmény, angolból szárnyalás, most épp két indonéz diák vendégeskedik náluk, akiket imádnak a gyerekek (Eszter is), és akik imádják Esztert (mert vele tudnak a leginkább beszélgetni). Nem látom, hogy unatkozna, és az angol írásbeliségben szerzett új ismeretek is a hasznára válnak. Jó tudni, hogy tud fejlődni angolból. 🙂
Így váltottunk tavaly, harmadik osztályban iskolát.
Szuper dolog. Fáj is a szívem, hogy nálunk nincs kéttannyelvű suli:((