Ismét eltelt egy mozgalmas év. Ilyenkor egy kicsit lelassulunk, visszapillantunk az eltelt időszakra, s talán azon is elgondolkodunk, mit csináltunk jól, és min kell változtatnunk esetleg – a kétnyelvűséggel vagy játékos otthoni nyelvátadással kapcsolatban is. Javaslom, tedd meg, hogy átgondolod ezt a kérdést te is. Ösztönzőnek álljon itt néhány olvasó tapasztalata – izgalmas olvasni, mennyire más cipőben járunk, jártok, és hogy mindenkinek más ehhez kapcsolódóan a konzekvenciája, érdemes tanulni belőlük -, végül pedig az enyém:
Egy fontos tanulság a kétnyelvűség fentjeiről és lentjeiről
Amíg az első időszakban otthon vagy a gyermekeiddel, és nagy lelkesedéssel veted bele magad a nyelvátadásba, jóval több időt tudsz rá fordítani, és ha jól csinálod, elkezdenek jönni a visszajelzések. Ekkor is lehetnek nehezebb pillanatok, de mindig erővel tölt el az, ha tapasztalod, a gyermekeid milyen bátran, ügyesen, és mekkora természetességgel használják a nyelv általuk megismert szeletét.
Aztán eljön az az időszak, amikor óvodába, iskolába kerülnek, és már kevesebbet tudtok együtt lenni. Ilyenkor teljesen máshová kerül a fókusz, azért küzdesz, hogy a második nyelv „túléljen”, megmaradjon az, amit eddig elsajátítottak, és egyre nehezebb azt megoldani, hogy tovább szárnyaljanak. Azt tapasztalhatod, hogy egyre kevesebbet használják a nyelvet, esetleg egészen annyira, hogy te a második nyelvet használod velük, ők meg magyarul (nálunk ez a domináns nyelv) válaszolnak. Ezt átélni egészen kétségbeejtő lehet, akár annyira is, hogy megfordul a fejedben: valóban megérte? Ezért küzdöttél hosszú éveken át?
Aztán jöhet megint egy időszak, amikor többet vagytok együtt, több lehetőségetek lesz a nyelvet közösen használni. Ekkor pedig felemelő lesz megtapasztalni, hogy dehogy veszett oda az egész eddigi „munkád” (értsd: sok-sok közös játék és beszélgetés a gyerekekkel), ahogy növeled megint az intenzitást, a nyelvi input mennyiségét, úgy éled újra a nyelv, úgy maradnak egyre inkább angol módban (a kisebbségi nyelvben) egy-egy beszélgetés után, hogy aztán az várjon egy nap munkából hazajövet, hogy a gyermek – úgy, mint régen – megint így szól hozzád: „Mommy, I want to make a cake and then do yoga.” (Mint ahogy ma történt nálunk. :))
Ne felejtsd hát, hogy mindig lesznek hullámvölgyek, ahonnan a dombtetőre vezet az út, ha ügyesen csinálod. Rajtad múlik. Nincs veszve semmi. Ami mélyen ott van a kis buksijukban, azt is elő lehet húzni egy kis „kígyóbűvöléssel”. Csak vedd elő a sípodat! 🙂
Ezzel a biztatással kívánok boldog ünnepeket!