Az egy szülő – egy nyelv csak az egyik út

Sokan, akik a korai nyelvtanulás, mindenekelőtt az ellen vannak, hogy a szülő maga több nyelvet adjon át gyermekének, csak az egy szülő – egy nyelv stratégiát ismerik, azaz, ha a két szülő nyelve más, és mindketten az anyanyelvüket beszélik a kicsihez. Esetleg, ha egy harmadik nyelven kommunikálnak egymással, vagy harmadik nyelvű környezetben élnek, a gyermek egy újabb nyelvvel gazdagodhat. A szülők anyanyelvének különbözősége, vagy a lakóhely meghatározza, hogy a gyermek természetes környezetben sajátíthatja el ezeket a nyelveket. Szerencsésnek mondhajta magát, akinek ez megadatik, s sok pszichológus, pedagógus és azok a szülők, akik ilyen családban élnek, úgy gondolják, hogy a “nem természetes” kétnyelvűség erőltetett, felesleges, “nem-szabad”.

A kétnyelvűséget kutató nyelvészek azonban többféle stratégiát különböztetnek meg a két- vagy többnyelvűséggel kapcsolatban, s az egy szülő – egy nyelv csak egyike ezeknek. Túl egyszerű lenne az élet, ha csak ilyen helyzetekben lehetne lehetősége egy kisgyereknek arra, hogy egy újabb nyelvet elsajátítson.

Ott van például a “kisebbségi nyelv otthon” stratégia. Ha magyar szülők külföldre kerülnek például, dönthetnek úgy, hogy az otthonukon belül magyarul, azon kívül viszont a többségi nyelven beszélnek gyermekükhöz. A kicsi így egyértelműen a családhoz, az otthonhoz köti a szülők anyanyelvét. Ebben az esetben is két nyelvet hall a szüleitől – az egyiket otthon, a másikat az utcán, boltban stb.

Sőt, egy családon belül is használható több stratégia. Az “idő és hely” módszerére példa lehet, ha egy “kisebbségi nyelv otthon” stratégiát alkalmazó család rendszeresen a kisebbségi nyelvet beszélő országban tölti például a nyarakat, amikor is az egész család az otthonon belül és kívül is a (számukra az év nagy részében) kisebbségi nyelvet beszéli. De olyan családok is léteznek, ahol a hétköznapok egy szülő – egy nyelv stratégia szerint, a hétvégék viszont a kisebbségi nyelv otthon stratégia szerint zajlanak.

A kétnyelvűséget kutató nyelvészek elismerik azt a stratégiát is, ha egy szülő nem (csak) az anyanyelvén beszél a gyermekéhez. Az ilyen szülők ugyanúgy  érzelmi és/vagy intellektuális motivációval ragaszkodhatnak egy második nyelvhez és annak átadásához, attól függetlenül, hogy nem anyanyelvük. Gyermekük számára természetes az, hogy nem egy nyelvet hallanak, és a második nyelv használata (bár a szülő számára tudatosabb tervezést, célkitűzést igényel) ugyanolyan természetes számukra, mint az eleve kétnyelvű családokban. És ezek a nyelvészek nem beszélnek elítélően azokról a szülőkről sem, akik pár év nyelvtanulás után vágnak bele egy nyelv átadásába. A gyermeknek nem doktori előadásokat tartunk mi szülők, hanem egyszerű nyelvezettel beszélünk hozzájuk az elején. Természetesen nem árt fejlődőképesnek lenni, hisz később szükség lesz majd a bonyolultabb nyelvezetre, de az a szülő, aki belevág a (“mesterséges” – vagy jobban szeretem ezt a szót használni -  választott) kétnyelvű nevelésbe, mivel egyébként is átgondolja, mit hogyan szeretne csinálni, tisztában van ezzel, és nem zárkózik el a szükséges fejlődés elől. És rengeteg segítség áll rendelkezésére ehhez.

Pearson írja számos családban végzett kutatása után: “Nincs jele annak, hogy a gyerekek nyelvtudása hátrányt szenvedne a szülők nem anyanyelvi helyzete miatt. A beszédfejlődés kulcsa a nem anyanyelvi szülők gyerekei esetében – csakúgy, mint minden gyerek esetében – az, hogy beszédgazdag környezetben éljenek, melyben sokszínű stimuláció található, és elfogadó légkörben, melyben bátorítják őket arra, hogy kifejezzék magukat és amelyben értékelik szóváltásaikat.”

Az olyan szülők tehát, akik nem anyanyelvüket (is) szeretnék átadni gyermeküknek, ugyanúgy természetessé és a mindennapok részéve tehetik gyermekük számára egy második nyelv használatát, mint azok, akiknek különböző párjukétól az anyanyelvük.